PHOTO DIARY #9
Megszokhattátok, hogy a PHOTO DIARY egy olyan érzelgősebb oldalamat mutatja meg, ami jócskán túlmutat az önző és felszínes divatblogger külsőn, hiszen állítólag ez volnék én...

Idén már elhagytam egy várost, és most itt az ideje, hogy újra továbbállják, hisz vár rám a már nem is olyan ismeretlen új Város. Mikor Ti ezeket a sorokat olvassátok büszkén jelenthetem be, megvalósítottam újévi fogadalmam első felét, de még korántsem értem el kitűzött célomat, viszont újabb lépéssel közelebb kerültem az álmomhoz. A mai bejegyzés sorai az utolsó itthon töltött napjaim alatt fogalmazódtak meg bennem, s az utolsó órákban is hol kitöröltem, hol átírtam sorokat, hisz sok mindent adott szülővárosom, de ugyanakkor sok mindenben gátolt is. Leírhatatlan szeretettel kéne gondolnom szülővárosomra, ellenben sosem éreztem magam itthon, otthon. Ugyanakkor szeretném azt is leszögezni, hogy ezért nem a szüleim a hibásak, hiszen nagyon sok mindent köszönhetek anyának és apának, és még több mindet tanultam tőlük, hiszen a fene nagy elvágyódásom az, ami miatt szívemben nem nagyon éreztem itthon otthon magam. Na jó, ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor hogyan is érezzem magam otthon egy olyan országban, ahol én és nemzetem mindig 'csak' kisebbség lehet és mindig rossz, de ez más lapra tartozik. Számtalan felejthetetlen élményt adott a szülővárosom, ellenben mostanra befészkelte magát egy DE is, hiszen ugyanennyire gátolt is abban, hogy igazán önmagam legyek. Mostanra én is beláttam, ha kicsit hamarabb nőtt volna be a fejem lágya, akkor most lehet nem csak csalódásokról írnék, hanem nagy szerelmekről és boldogságról, de vallom, semmi sincs véletlenül, s ez épp így volt jó. Igen, csak bátrabbnak kellett volna lennem... 

Mióta végleg eldőlt, hogy elhagyom szülővárosom, napközben papírokkal futkostam hivatalból hivatalba, míg este elalvás előtt órákig gondolkodtam, nosztalgiáztam. Amint volt egy kis szabadom pihenni, azonnal kattogni kezdett az agyam, hisz némi félsz még most is van bennem, ámbár érzem, hogy jól döntöttem, és nincs mitől félnem. Mitől is félnék, hiszen számtalan új lehetőség, kapcsolat és remélem siker vár rám, amiben a nagyvárosi barátaimmal osztozhatok majd. Ugyanakkor legjobb barátaimról sem szeretnék megfeledkezni, akik az elmúlt pár hónapban mindig ott álltak mellettem, s én mellettük. Ezúton szeretném megköszönni Gyurkának azt a fiatalos magatartást, amitől én is könnyedebben vettem a megpróbáltatásokat, valamint azt, hogy sosem azt mondta, amit épp hallani szerettem volna, hanem az igazat. Természetesen Kata sem maradhat ki a sorból, hiszen Ő az, aki az elmúlt egy évben olyannyira közel került a szívemhez, hogy szinte már akkor tudta mit csinálok, mielőtt az megtörtént volna - köszönöm, hogy mindig meghallgattál, a remek tanácsaidat, a megszámlálhatatlan poénokat és a felejthetetlen összenézéseket, na és Artpop-táncot is, hisz ilyen is volt. Őszintén, most valóban kissé önzőnek érzem magam, de csak azért mert épp most hagyom itt e két számomra oly' fontos embert, de ettől még nem változik semmi, hiszen én ugyanígy megmaradok, csak kicsit távolabbról érkeznek majd a tanácsok és mellettük a panaszok.


Mára egy Katával közös kedvencünket hoztam el nektek, amihez egy roppant emlékezetes, mondjuk azt erkély jelenet fűz minket, de erről ennyi legyen is elég, szóljon is Rihanna és a Birthday Cake



Íme az elmúlt pár hét számomra legkedvesebb fotói:





A bejegyzés trackback címe:

https://kaszcouture.blog.hu/api/trackback/id/tr227296225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.