Amikor ezt a cikket írtam, illetve még most épp írom, épp a költözésem kellős közepén vagyok, így a szívem egy része még mindig valahol Nyitra belvárosában raboskodik egy kalitkában, míg másik fele már újra szabadnak érzi magát itthon. Ugyan annak ellenére, hogy csak viccnek fogtam fel az elmúlt másfél évem, most mégis úgy érzem, hogy valami különlegesnek fordítok hátat, így furcsa mód kavarodnak bennem e korszak emlékei, jók és rosszak egyaránt. Na jó, nem az egyetem fog hiányozni, és az ott megismert emberek; hanem az az életforma, ami meghatározta az elmúlt napjaimat, heteimet, hónapjaimat és évemet... Felidézni is nehéz azt a rengeteg élményt, amit e város adott nekem, mégsem az impressziók miatt lett ily' fontos számomra Nyitra, hanem mert itt nőttem fel igazán, itt ismertem meg önmagam. Ezúton szeretném szimbólummá emelni a város fogalmát, hiszen ez az a Város, ami megváltoztatta az életem, ami mássá tett. Ma már rég nem az az ember vagyok, aki egykor elballagott a gimnáziumból, hanem egy sokkal erősebb és céltudatosabb férfi néz vissza a tükörből rám. Természetesen ehhez hozzájárultak nemcsak a felejthetetlen poénok, hanem azok a hibáim is, amikből sokat tanultam, s ma már nem követnék el újra. 

A kudarcok, mert azért voltak azok is elmúlt évben és a  hibák mellett persze számtalan jót is köszönhetek a Városnak, hiszen sosem gondoltam volna, hogy épp az az egykori osztálytársnőm lesz az egyik legközelebbi barátom és bizalmasom, akivel szinte csak köszönőviszonyban voltam négy évig. Ugyan több lakó jött, majd ment is - ki előbb, ki utóbb-, ellenben bízom benne, hogy a mi barátságunk életre szóló lesz. Bele sem merek gondolni mi lenne akkor, ha már a 'multicolorok' sem tartanának össze... Nagyképűen hangozhat, de egy másik (legjobb) barátomat is a Városnak köszönhetem, hiszen amennyiben nem változtam volna az elmúlt pár hónapban, biztos vagyok benne, akkor most nem olvashatnátok a mai bejegyzésem ezen sorait. Többek közt épp ez a barátság az, ami miatt átléptem saját határaimat, és elfogadtam önmagam. Úgy vélem épp itt az ideje annak, hogy ezúton is megköszönjem e két remek embernek azt a rengeteg jó tanácsot, amivel elláttak, vagyis, hogy a barátaik lehetek. E sorok születésekor az emlékek szelektálásában eljutottam ahhoz a ponthoz, mikor felmerül bennem a kérdés, hogy mi lesz majd velem, ha számomra a Város volt a szabadság, és az otthon nyugalma az aranykalitka... Nehezen is, de muszáj elengednem az elmúlt másfél évet, ellenben biztos vagyok benne, hogy már vár egy újabb Város, ami még nyüzsgőbb és eseménydúsabb élettel kecsegtet, hiszen még mindig, de más sokkal céltudatosabban, rohanok a végtelenbe. 

Ugyan nem terveztem ilyen szomorkás hangvételűnek ezt a posztot, így a végére mindenképp egy olyan zenét választottam, ami mindig mosolyt csalt az arcunkra,talán mert magunkra ismertünk a sorok között - szóljon tehát Miss Kittin & The Hacker szerzeménye.