Tudni kell rólam, hogy a mai napig szkeptikus vagyok, na most jön az a sokak által utált DE. Az elmúlt hetekben rettentő sokat beszéltem e témáról egy számomra nagyon fontos barátommal - akitől a mai napig jobbnál jobb tanácsokat kapok, amiket próbálok megfogadni (na jó, néha sem sikerül, mert túl önfejű vagyok) -, aki hisz az ok-okozat viszonyában. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy ez is csak egy humbug, amiből valaki jól meggazdagodott, mégis arra jöttem rá az elmúlt pár napban, hogy a karma visszaüt, vagy ha mégsem üt vissza, akkor is ott lohol utánunk. A karma törvénye szerint minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár, eléggé hülyén hangzik így leírva, ellenben a valóságban ez működik. Nem kérem tőletek, hogy mától Ti is e szellem alatt éljétek életeteket, csak arra, hogy gondoljatok vissza az elmúlt éveitekre és arra, hogy mi mikor történt, és miért... Lassan már nekem is vicces, hogy legtöbbször egy nagyobb csalódás után születik egy újabb PHOTO DIARY poszt, de lehet ez is épp a karma huncutsága, hiszen épp egy napokban ért 'csalódás', vagy nevezzük inkább zsákutcának, után értettem meg az ok-okazat kölcsönhatását. Na de miről is van szó? Életem utolsó felvonása augusztus elején kezdődött, mikor befogadott a Város, s kis naivan azt hittem azonnal rám talál a boldogság a Gucci közreműködésével. Mondanom sem kell, hogy nem így lett, csak egy újabb csalódással lettem gazdagabb és egyben érősebb is, ami után hetekig próbáltam úgy intézni a történéseket, hogy ha csak a másodperc töredékére is, de összeakadjon a tekintetünk, hát ez egyszer sem sikerült, miért is sikerült volna. Majd egy váratlan pillanatban szembetaláltam magam egy újabb önkéntessel, akinek újfent egyetlen feladata, hogy érzelmileg a földbe tiporjon, aki ennek ellenére mégis valami olyat mozgatott meg bennem, amit merem állítani eddig még nem sikerült senkinek sem - s hogy minek is nevezzük ezt az érzést az teljesen lényegtelen, a lényeg, hogy ott van bennem. Az oly' sokat emlegetett karma épp itt jött a képbe, hiszen a nagy találkozást követő nap épp egy sajtóbemutatóra siettem, amikor már rég nem érdekelt, hogy mikor nyit és zár az Andrássyn a Gucci, ellenben aznap mégis összefutottunk, de már semmit sem mozgatott meg bennem az a szemkontaktus, amire hetekig vártam. Amennyiben ez lett volna az első ok-okozati dolog az életemben, fittyet sem hánynék rá, de sajna ez már a sokadik olyan történés volt, amikor görcsösen szerettem volna valamit elérni, és sosem sikerült, majd mikor már nem érdekelt, akkor talált meg újra - csak már későn. Legjobb barátaim szerint most újra el kell engednem valakit, aki oly' közel áll még most is a szívemhez, hogy később majd Ő találjon vissza a hozzám, ugyan egyre inkább azt érzem, hogy most igazán sokat kell várnom, de mára benőtt a fejem lágya, és várni fogok. 

Ha PHOTO DIARY, akkor nem hiányozhat aktuális kedvencem sem, amely muzsika szorosan kapcsolódik az elmúlt hét eseményeihez, de mivel diplomatikus vagyok, így szóljon inkább Paloma Faith és az Only Love Can Hurt Like This, a 2014-es őszi Burberry bemutatóról.